Judo Szakosztály Harta

A Kodokan Judo valódi értelme

Kano elképzelése több volt annál, mint hogy az akkor ismert, valamint a feledésbe merült, de általa feltárt számos önvédelmi iskolát, s annak még több ágazatát mechanikusan egybeolvassza. Gondos tanulmányozás eredményeképpen felismerte ezeknek az iskoláknak nagyszerű értékeit, erényeit, amelyeket a maga rendszerébe átvett, ugyanakkor feltárta ezek hiányosságait is, amelyeket igyekezett pótolni. Az egyik legdöntőbb hiányosságuk az volt, hogy a fizikai képzés mellett elhanyagolták a tanítványok szellemi képzését.

A Kano által kezdeményezett dzsúdórendszer legfőbb értéke éppen az, hogy különös fontosságot tulajdonít a szellemi felkészítésnek, amely nélkül a technika jó elsajátítása el sem képzelhető. A fizikai és szellemi képzést, valamint a fogások magas szintű ismeretét együttes feladatnak s egyben olyan tényezőnek tekinti, amely az emberek tökéletesítését is szolgálja. Olyasmire gondolt, mint az ókori görögök a „kalokagatia", az „ép testben ép lélek" eszméjének meghirdetéskor.

Kano azt vallotta, hogy a „dzsúdó egész szelleme az igazságosság alapján áll! Az igazságtalansággal teljesen összeegyeztethetetlen!" Az igazságosságon a szellemi és fizikai tényezők egyensúlyát érti. Ilyen kiegyenlítettség esetén az ember kedélyállapota nyugodt, tevékenysége teljesen szabad.

A dzsúdó szóban a „dzsú" is azt jeleni, hogy küzdelem közben nyugodtnak, természetesnek kell lenni, vagyis hogy ne hagyjuk ellenfelünktől zavartatni magunkat. E dzsúdóelvek betartása azonban csak tudatos akarással, állandó önfegyelmezéssel, és nagy-nagy szorgalommal valósítható meg. A dzsiu-dzsicu és a dzsúdó tehát valójában nem csak szóban, hanem tartalomban is különbözik. A „dzsicu" viszont művészetet, a technikában való jártasságot, ügyességet jelent. Ez a megállapítás a dzsúdóra is érvényes, de a modern sportokkal szemben támasztott követelményeknek megfelelően ehhez a mesterségbeli tudáshoz hozzá kell még számítani azokat a szellemi kultúrákat, amelyeket éppen a technikák gyakorlása és alkalmazása során sajátított el az ember, s amelyek a mindennapi életben is hasznosíthatók. Ezt a „szellemi" utat jelzi a „dó" szócska.

A pusztán fizikai erővel vagy ügyes technikával elért győzelem a dzsúdónak csupán egy kezdeti stádiumát, éretlen állapotát jelenti. A dzsúdóküzdelemben minden tevékenységnek legyen meg az oka, enélkül semmilyen akcióba se fogjunk! Úgy is mondhatnánk, hogy a technikát csak stratégiai és taktikai elgondolások alapján célszerű alkalmazni. A technika viszont egyezzen meg a természeti törvényekkel!

(Judoinfo.hu 2006)

A dzsúdó története

A dzsúdó megalapítója dr. Kano Dzsigoro volt, aki 1860-ban Mikagéban született. Ebben az időszakban Japán jelentős társadalmi változásokon ment keresztül. A feudalista közigazgatás eltörlésével az emberek figyelme – megmárosodva a civilizációtól – az Egyesült Államok felé fordult. Így a régi hagyomágyokkal együtt a harci művészetek különbőző fajtái is feledésbe merültek.

Kano Dzsigoro, a dzsúdó megalapítója

Tevékenykedett ebben az időszakban a Harcművészeti Intézetben egy Fukuda nevű híres mester, akit az ekkor még igen fiatal, alig 18 esztendős – a dzsiu-dzsicu iránt rendkívüli módon érdeklődő – Kano Dzsigoro olyan szándékkal keresett fel, hogy tőle tanulja meg a dzsiu-dzsicu fortélyait. Fukuda azonban nemsokára meghalt, így Kano Maszatomo – aki ugyancsak a tensinsinjoriu iskola mestere volt – vezetésével folytatta tovább tanulmányait. Kano ebben az időben már maga is jól ismerte ezeket a fogásokat.

Később Maszatomo is meghalt, így került el Kano egy másik híres iskola, a kito-riu mesteréhez, Ikubo Cunetosihoz. A szerencsétlen körülmények tulajdonképpen mégis szerencsét jelentettek Kano számára, mivel megismerkedhetett az akkori idők leghíresebb iskoláinak technikáival. Kano Dzsigorót az a cél vezérelte, hogy újra "életre kelti" Japánban ezeket a harci művészeteket, bízva abban, hogy nagy szolgálatot tesz majd ezzel mindenfajta testmozgástól elszokott népének. Erejét nem kímélve fáradozott azon, hogy egyre jobban megismerje ezeket az önvédelmi jellegű művészeteket.

Fáradozásait végül is siker koronázta. A különbőző iskolákból átvéve a leghasznosabb ismereteket, kirostálva belőlük mindazt, ami haszontalan vagy a testi épségre veszélyes, megalkotta a saját új iskoláját, amit dzsúdónak nevezett el – a “do” szócskával jelezve azt is, hogy rendszerét egy magasabb szellemi bázisra kívánja emelni.

Kano mester tanítványaival

Fiatalon, 22 éves korában, 1882-ben megalakította a Kodokan Intézetet (kodokan=iskola a módszer tanulmányozására). Kano előtt a dzsúdó szót csupán egy iskola, a Dzsikisinriu használta, igaz, egészen más jelentéssel, mint ő. Kano szándéka az volt, hogy az új elnevezéssel elhatárolja magát a többi iskolától. Ezidőkben meglehetősen rossz hírük volt ezeknek az iskoláknak, igen sokan megsérültek a gyakorlás folyamán, az utcákon verekedést provokáltak.

A Kodokan Intézet bejárata a XIX. század végén

Ugyanakkor a Kodokan-dzsúdó elnevezés egyben a Dzsikisinriu iskolával szemben is megkülönböztetést jelentett. A Kodokan Intézet megalapításakor csupán 12 tatami állt Kano tanítványainak rendelkezésére. A tanítványok száma sem volt több kilencnél. 1934 óta azonban új, korszerűen berendezett, modern épületben és 514 szőnyegen folyik a versenyzők és edzők képzése.

Oktatás a Kodokan Intézetben - napjainkban

A Kodokan megalapítása óta eltelt több mint 125 esztendő alatt a dzsúdósport – Kano professzor által sem remélt tempóban – hódította meg a világ ifjúságát. Az igazolt versenyzők száma Japánban ma már meghaladja az ötmilliót. A dzsúdó a japán iskolai testnevelés kötelező tananyaga lett.

Kano professzor – aki mint mondják, élete utolsó percéig szüntelenül gyakorolt és képezte magát – idős kora ellenére sem érhette meg e nagyszerű sikereket, 1938-ban 78 éves korában halt meg.

A dzsúdó első olimpiája: 1964, Tokió

Sportágában ma már olimpiai, világ- és kontinensbajnokságokat rendeznek. A dzsúdót a világ úgyszolván minden táján magasan képzett japán mesterek oktatják, terjesztik, népszerűsítik, úgy, ahogyan azt annak idején – teljes hivatásudattal – maga Kano Dzsigoro is csinálta. Halála után örökét fia, Kano Riszei vette át, ő lett az apja által megalapított Kodokan igazgatója is.

A dzsúdó napjainkban: a 2004-es athéni olimpián

(Judoinfo.hu 2006

A dzsúdó Magyarországon

1906-ban gróf Szemere Miklós meghívására Kano Dzsigoro egyik tanítványa, Kicsiszaburi Szaszaki mester érkezett hazánkba, hogy Magyarországon is megismertesse és népszerűsítse a dzsúdót. Négy hónaposra tervezett kurzusán hatvan fővel kezdte az oktatást a BEAC lágymányosi sporttelepén. A nagy fegyelmet és kitartást igénylő tanfolyamról sorra elmaradtak a tanítványok, és a harmadik hónap végére már csak négyen maradtak. A mester meg is jegyezte, hogy „a magyar fiatalokban nincs elég kitartás”, ezért elképzelhetőnek tartotta, hogy a dzsúdó nem fog meghonosodni Magyarországon.

Mindezek ellenére sikerült lerakni a dzsúdó alapjait, igaz, sokáig csak egy-két lelkes sportember űzte. Dr. Cseloki Lajos, a tanfolyam résztvevője 1909-ben személyesen felkereste Kano Dzsigorót. Tanulmányozta a japán testnevelési rendszert, ezen belül is a dzsúdót. 1920-ban megjelent „A japán rendszerű torna alapgyakorlatai” című szakkönyve. Hamarosan egyre több fiatal kezdett érdeklődni a dzsúdó iránt.

A rendszeres dzsúdóoktatást Vincze Tibor kezdte el 1928-ban, őt tekintjük a magyar dzsúdósport atyjának. Tanítványai közül később sok kiváló mester került ki. 1931-ben, mindössze néhány fővel alakult meg az első magyar dzsúdóklub az NTE-ben, majd 1933-ban a csapat már részt is vett az első nemzetközi versenyen Bécsben, amelyen döntetlennel zárult az osztrákok elleni csapatverseny. 1934-ben Magyarország részt vett az első, nem hivatalos Európa-bajnokságon. Ugyanebben az évben Frankfurtban Vincze Tibor megszerezte a második, dr. Purman János pedig az első danfokozatot. Ők ketten, a MAFC birkózószakosztály mellett létrejött dzsúdóklubbal egyesülve létrehozták az Elektromos Művek SE cselgáncs-szakosztályát.
Röviddel ezután, 1946-ban alakult meg a Budapesti Rendőr Egylet (mai UTE), 1948-ban a Budapest Bástya, majd két év múlva a Budapest Honvéd (későbbi Haladás) és a Testnevelési Főiskola dzsúdószakosztálya. 1950-ben rendezték meg az első övvizsgát, ahol a megszerezhető legmagasabb övfokozat a zöld öv volt. Ugyanebben az évben bonyolították le az első meghívásos versenyt a Budapesti Dózsa szervezésében. Az első országos bajnokságra 1952 november 16-án a Rendőrtisztképző Iskola kultúrtermében került sor. A versenyen négy egyesület 48 versenyzője, nyolc súlycsoportban indult. Négy súlycsoportban a Budapesti Dózsa nyert, háromban a Budapesti Bástya, egyben pedig a TF versenyzõje bizonyult a legjobbnak.

1959-ben a Magyar Judószövetség csatlakozott az Európai Judószövetséghez (EJU), s ez jelentős szakmai fejlődést eredményezett. Addig azonban egészen sajátos szabályok szerint zajlottak a 10 perces (!) küzdelmek. Csak az számított ippon (teljes) értékű győzelemnek, ha az ellenfél fojtás, karkulcs, karfeszítés vagy lábfeszítés (!) miatt feladni kényszerült a küzdelmet. A 30 másodpercig tartó leszorításért és a dobásokért csak akciópont járt. Mindez nagyon élénkké, látványossá tette a dzsúdóversenyeket, és ezáltal (a mostanihoz képest is) igen nagyszámú szurkolótábort, nézőközönséget vonzott. A rendszeres bemutatók, a rádióban elhangzó előadások, és az újságokban megjelenő szakcikkek meghozták a népszerűséget a dzsúdónak.

Gyors ütemben növekedett a versenyzők létszáma, országszerte sorra alakultak a szakosztályok. 1955-re már 300-nál is több igazolt dzsúdós sportolt hazánkban. 1956 októbere és az azt követő időszak a magyar dzsúdót is megviselte. Sok edzőnk, versenyzőnk külföldre kényszerült, néhányan idehaza haltak meg. 1957-ben újjá kellett szervezni a honi szövetséget. Az ezt követő időszak azzal telt, hogy a magyar dzsúdó ismét önmagára találjon és az EJU szabályai szerint zajló nemzetközi versenyeken is sikereket tudjon elérni. Az 1956 tavaszán létrehozott első válogatott sorra veszítette el a nemzetközi versenyeket, ennek fő oka az európaiakkal szembeni technikai lemaradás volt. 1959-ben megtört a jég: a magyar válogatott első győzelmét ünnepelhette a görlitzi Dinamo, majd nem sokkal később a drezdaiak ellen. 1961-ben már nagy arányú győzelmet arattak a mieink a lengyelekkel szemben, és ugyanebben az évben a milánói ifjúsági Európa-bajnokságon Kovács János ezüstérmet szerzett. Azt ezt követő Eb-ken újabb dobogós és pontszerző helyeket szereztek versenyzőink, de csak 1976-ban, a kijevi kontinensviadalon avathattunk felnőtt magyar Európa-bajnokot, a 63 kilogrammos Tuncsik József személyében.

1966-ban súlyos katasztrófa érte a magyar dzsúdósportot, amit nehezen tudott kiheverni: a prágai versenyre tartó válogatott négy tagja, Bodor Antal, Faragó Benjámin, Kovács János és Nagy Miklós, valamint edzőjük, Kovács Ákos repülőgép-szerencsétlenségben életét veszítette. A talpraállás nehéz volt, és a fiatal versenyzőktől elszánt és kemény munkát követelt. A technikai fejlődés érdekében igyekeztek minél több nemzetközi versenyen szerepelni, valamint még ebben az évben megszervezték az első Hungária-kupát, amely azóta is minden évben sor kerül – napjainkban az olimpiai kvalifikációs Világkupa-sorozat egyik versenye ez a torna. Szintén 1966-ban, ősszel hazánkba látogatott Daigo Tosio és Murai mester, a Kodokan Intézet két szakembere egyhetes intenzív továbbképzést tartott a válogatott versenyzők és edzőik számára. Két évvel később a japán válogatott és a Japán Judószövetség kilencdanos elnöke, Hamano Soszei járt Magyarországon, a látogatás nagy élményt és rengeteg tanulságot jelentett dzsúdósaink számára. A japán válogatott főedzője, a nyolcdanos Macumoto mester 1971-ben tett látogatása alkalmával kijelentette: „A magyar versenyzők az utóbbi években mind technikailag, mind küzdőszellemben igen sokat fejlődtek. Egy-két versenyző adottsága közel áll a legjobb európaiakéhoz és képesek nagy eredmény elérésére.”

Kovács Antal a magyar dzsúdó első olimpiai és világbajnoka

A 70-es évektől valóban fellendült a magyar dzsúdó: versenyzőink rangos nemzetközi versenyeken sorra dobogós és pontszerző helyezésekkel térhettek haza. A legrangosabb eredményt Kovács Antal érte el, amikor 1992-ben, Barcelonában olimpiai bajnoki címet szerzett, majd egy esztendővel később, 1993-ban Hamiltonban megszerezte a magyar dzsúdó első felnőtt világbajnoki címét is – a kitűnő sportember vihette a 2004-es athéni nyári olimpia megnyitó ünnepségén a magyar nemzeti lobogót.
A világbajnoki sikert 2005-ben, Kairóban sikerült megismételni, ekkor a 73 kilogrammosok között versenyző Braun Ákos állhatott a vb-dobogó legfelső fokára – ő az első magyar dzsúdós, aki ugyanabban az évben megnyerte a világbajnokságot és az Európa-bajnokságot is.

Braun Ákos győzelme a 2005-ös kairói világbajnokságon